A látszat csal. Ez vonatkozik az idei Európa-napra is. Ránézésre nem is lehetne már sokkal nagyobb a csáva, melyben mi európaiak éppen vagyunk. Hisztizők szerint, egyenesen atomháború küszöbén állunk. A többi zavaró, riasztó tényezőről nem is szólva. (Idegkímélés végett, inkább nem is sorolom föl azokat.)

Közelebbről nézve azonban azért jóval reménykeltőbb a helyzet. Háborús uszítók ugyanis elhasználták szinte az összes zsarolási, megfélemlítési fogásukat, és eljutottak a „lenni vagy nem lenni?” választáskényszerig. Következő lépésük előre immár vesztüket (is) jelentené. Emiatt egyetlenegy választási lehetőséguk van hátra: megálljt parancsolni, és megfordulni, azt követően pedig – egy idő múlva – lehajtott fejjel távozni. Merthogy – a rendelkezésükre álló eszközök szinte korlátlan mennyiségének ellenére – nem birkóztak meg a vezetői szerepükkel. Magyarul nem ütötték meg a mértéket.

Helyükre új erők lépnek. A józan gondolkodást, valamint a megmaradás vágyát képviselő erők. A békepárti erők. És ez így van rendjén. Hiszen az Európai Unió jogelőd szervezetét is éppen avégett hozták létre, hogy soha többé ne legyen háború Európában.

Most, a háborús hiszti kellős közepén élve, jegyezzük meg: a jelen helyzetkép inkább előbb, mint utóbb elhalványul és megszűnik, az őt felváltó helyzetkép pedig remény- és örömteljes lesz.

Európa átrendeződőben van. Mozdulnak az erővonalak. Különösen Közép-Kelet-Európában. Ahogy a Piros szív, fehér hó, zöld levél c. dalban éneklik:

Új tavasz jön, s új határ,

és a szép turulmadár

visszaszáll,

újraszáll,

hazaszáll.

Tönu Kalvet